«A physiologiának rövid sommája» volt a címe az első magyarul írt élettannak. Rácz Sámuel írta és 1789-ben jelent meg. A következő Balogh Kálmán «Az emberélettan» című könyve volt; amelyik 73 évvel későbbi. 1888-ban következett Klug Nándor: «Az emberélettan tankönyve» című mű. Udránszky László tankönyvet nem írt. Tanítványának és munkatársának, Veress Elemérnek «Az élettan tankönyve, különös tekintettel az emberre» első kiadásban 1913-ban, másodikban pedig 1919-ben jelent meg. Még másik két magyar élettan van. Az egyik Thanhoffer Lajosé, ez azonban az állatorvosok és gazdák igényét szolgáló «Összehasonlító élettan és szövettan alapvonalaiét adja (1883). A másik fordítás, 1875-ben jelent meg, Ranke élettana.
Amióta Veress Elemér tankönyvének második kiadása megjelent, 19 év telt el. Hogy éppen ezekben az években milyen sok, alapvető, új élettani felfedezés történt, az közismert. De új élettan-tankönyv kiadását nemcsak az újonnan felmerült adatok összefoglalása teszi szükségessé, hanem egy másik lényegesen jelentősebb körülmény is. Ezt a körülményt igen tömören fejezte ki Sir F. G. Hopkins, a Royal Society of London-ban tartott egy megnyitó beszédében, amidőn azt mondta, hogy «Pár évvel ezelőtt, amikor megkérdezték tőlem, hogy mi a biokémia, azt kellett felelnem : az élettan egy ága. Ma megváltozott a helyzet. Ha azt kérdezik, hogy mi az élettan, nyugodtan felelhetjük rá, hogy a biokémia egyik ága». Húsz évvel ezelőtt a biokémia elsősorban leírótudomány volt. A fiziológusnak csak azt tudta megmondani, hogy milyen anyagokból épül fel a szervezet. Azóta azonban éppen ezen a téren a fejlődés óriási volt. Ma sok életfolyamat kémiai mechanizmusáról, dinamikájáról sokat tudunk. A biokémiai szemléletnek ez az eredményes és tovább haladó megerősödése az új tankönyv megírásának különös indoka.