A legény neve Tápai András volt; a leányé Bozóki Valér.
Apátlan, anyátlan árva mind a kettő és szegény, mint a templom egere. Valér az asszonynénjénél éldegélt, akik ugyancsak felesbéres kisparasztok voltak a faluban, nem is szívesen tartották már az eladólányt, mert tudták, hogy úgyis jön majd valaki és elviszi tőlük asszonynak. Nem lehet vergődni az ilyen rokonnal, bár akármilyen dolgos, szorgalmas ... Magának kapar az már, keresetét lepedőkbe, dunnacihákba öli, külön rakja az már a magavette tányérokat, lábasokat, ingeket, ruhákat. Ha még édesgyermek volna, kiket nagykeservesen felnevel a szülő, etet, ruház, iskoláztat... Pár esztendőt mégis visszaszolgálnak kamaszkorukban, mert még a süldőlányt is be lehet fogni a kapanyélhez, hagymaduggatáshoz, tehénfejéshez. Bár hiszen felnő egyszer az édesgyermek is, elröppen a szülék mellől... Ki a városba iparosnak, cselédnek, úgylehet mesternek, vagy mesterasszonynak ... Uram bocsáss, úrnak is ... Furcsán háborog a világi élet máma, nem lehessen tudni, kibe mi lakik? ...
Aztán meg gyerek is van már az asszonynénjénél három. Valér úgy számít, hogy ősznél tovább nem lehet náluk maradása. Most még nyár van, dologidő, nem érnek rá tanakodni. Csak este néha, a vacsoráknál, néhány odavetett szóval:
- Aztán hogy leszünk, Valér? -- kérdi tőle a sógor...