Beljakov: Repülőgéppel az Északi sarkon keresztül

Elmúlt időkről

1915 esős és ködös őszén érkeztem meg Petrográdra. Mindössze tizenkilenc éves voltam. Elfogott a vágy; hogy tanuljak és megismerjem az életet. Zsebemben hordoztam magammal az értesítést, hogy felvettek hallgatónak az Erdészeti Főiskolára. A nyomortól nem féltem. Értettem a módját, hogy leckeadással keressem meg a kenyeremet.
Az országban hadiállapot uralkodott. Az újságokban ismeretlen tintakulik mindennap leírásokat közöltek azokról a győzelmekről, amelyeket állítólag a cári hadsereg aratott, csapataink pedig közben állandóan vonultak vissza s az arcvonal mindjobban hátrált kelet felé.
Intézetünk felét egy kórház foglalta el. A szorosan egymás mellé állított ágyakon feküdtek azok, akik ebben a borzalmas háborúban az ágyútöltelék sorsára jutottak.
Fiatal voltam s még csak kezdetén annak, hogy helyzetemet a társadalomban megértsem. Óriási súllyal támadt fel bennem a kérdés: mit jelent számomra a háború?
Egyik nap elmentem meghallgatni egy felsőbb évfolyamos hallgató előadását. Az előadás tárgya ez volt: „Hogyan tükröződik vissza a háború a mai irodalomban?
S noha az előadó nem vont le politikai következtetéseket mindabból, amiről hosszasan és lelkesen beszélt, mégis mindegyikünk megértette, hogy az imperialista háborúra a népnek nincs szüksége s hogy azonnal végét kell vetni...