Ülök szobám négy fala között és végiggondolom az életemet. Mit is csináltam? Azt hiszem; semmit. Megismertem fákat, virágokat, állatokat és embereket, erdőket és hangulatokat, örömöket és bánatokat, megaláztatást és diadalt, reménységet és kétségbeesést, szeretetet és társtalanságot, megismertem az életet, hogy ahogy volt... de azt hiszem, egyebet igazán nem csináltam semmit.
Hogy mégis néhány sort leírok magamról, annak egészen különös okai vannak. Életem zagyva kavargásában néhány olyan hangulatra tettem szert, melyek hosszasan megültek bennem, mint valami ritka vadmadarak és gondolatokat vedlettek, tűnődések tojásain kotoltak, míg végül - mindig egészen váratlanul - egy pillanatra úgy tünt, mintha éles fénysugár vetődött volna valahonnan valamire. Csak egy egészen rövid kis pillanatig tartott, de az élmények és hangulatok zavaros nászából, mint idétlen kis csipogó csirke, megszületett egy felismerés. Többnyire gyámoltalan kis jószág volt ez a felismerés, de minden jelentéktelensége mellett is valami nagynak és hatalmasnak a jegye látszott rajta, mintha rokonságot tartott volna valamivel, ami nagyon távoli és nagyon -csodálatos. Éppen úgy talán, mint ahogy rokonságot tart a fellobbanó gyufa gyönge lángocskája a magasságos ég vakító villámaival...