Ambrózy Ágoston: Apponyi. Adalékok lélekrajzához és nemzetközi munkásságához. (Bp. 1937. Grafika.) 58 p. Fűzve, kiadói papírborítóban. Dedikált!
Ambrózy Ágoston magasztaló életrajzából stílusmutatvány: „Valahányszor arra a kétes dicsőségű tényre gondolok; hogy ú. n. történelmi időkbe születtünk bele és hogy ennek folytán háború és forradalmak válságai közt vergődünk állandóan, és valahányszor azon töprengek, hogy a mérleg másik serpenyőjébe mit tett a Gondviselés annak a mérhetetlen szenvedésnek az ellensúlyozására, amely ma a világot betölti, arra a megállapításra kell jutnom, hogy hősök, mártírok, nagy államférfiak vannak abban a másik serpenyőben, akik elvéreztek vagy elégtek szent eszmék szolgálatában. […] A magyarságnak egyik ilyen küldetésszerű, nagy embere Apponyi Albert gróf, akinek élete, Prohászka szavai szerint, a Gondviselés remeke volt, és aki a háborúban nemzetek apostolává nőtt. […] Ő lelkileg olyan nagyméretű egyéniség, hogy nála nem lehet megelégedni a szokásos egyoldalú, a lelkiséget elhanyagoló életrajzzal. […] Apponyi életírásának kozmikus távlatokat kell átfognia. Gróf Bethlen István és Kornis Gyula emlékbeszédeikben máris felállítottak pár remekbe faragott mérföldkövet ennek a providenciális életútnak olyan pontjain, ahonnan szinte a végtelenbe nyílik kilátás. De itt meg nem állhatunk. Írja meg mindenki a róla szerzett komoly megfigyeléseit, hogy mikorára felállítják az ércszobrát – az se késhet sokáig! –, legyen készen kultúrfölényünk arzenáljában az ő teljes élet- és lélekrajza is. Úgy érzem, hogy nekem is sikerült Apponyi lelkiségének pár, eddig eléggé ki nem domborított vonását megfigyelnem. […] Az első fejezetben Apponyi egy öntudatos keresztényi élet hűségesen végzett munkájának nyugodt mosolyával fekszik a ravatalán. A második fejezetben hatalmas tölgynek látjuk őt, amely tölgynek a gyökérzete családjának hatszázados kulturális kifinomultsága, törzse ennek a kultúrának európai szintű kifejlesztése, koronája pedig ennek a szellemi koncentrációnak kegyelmi életben való kivirágoztatása. A harmadik fejezetben Apponyi egyetemes emberi eszmék – főként a béke és az igazság – ragyogóan vértezett harcosaként lép elénk, aki a nemzetéért vívott küzdelmeibe tudást, műveltséget, erkölcsi súlyt és latinos szellemének minden eleganciáját vitte belé, mígnem aztán a földi küzdelmek túlvilági végállomásaként, elérkezett odaát az örökbéke és örökigazság csúcsaira.”