A Selyem, a Tengeróceán, a Vértelenül és a Novecento után most a Harag-várak. Csupa „vaskos” mű – százötven-kétszáz oldalon. Bármily furcsa, a Baricco-regényeknek ez az egyik varázserejük. Földrészeket és évtizedeket fognak át, nagy emberi drámákat sűrítenek magukba – hihetetlenül tömören. Az író egyszer elmondta, hogyan készülnek: évekig töri a fejét hosszú és bonyolult történeteken, majd évekig töri a fejét azon, miként írhatná meg őket néhány tucatnyi oldalon. A Harag-várak? Van egy város, Quinnipak. Benne él a legszebb ajkú asszony, a titkát mélyen őrző Jun. A leghálásabb férj, Rail úr. Olyan hálás, hogy a feleségét megajándékozza Elisabeth-tel. Egy mozdonnyal. Itt él a legtalálékonyabb muzsikus, Pekisch úr, a humanofon feltalálója. Apja zakójában ott cseperedik Pehnt, míg egyszer csak hirtelen bele nem nő a zakóba. És idelátogat Hector Horeau, a kristálypalota megálmodója. Európának egy boldog századában vagyunk, az illúziókéban, amikor az emberek megmámorosodnak találmányaiktól, még nem tudják, hogy ezek milyen veszélyt hordoznak. Vannak szelíd tündérmesék, ilyen volt a Selyem, a Harag-várak viszont rakoncátlan, buja tündérmese.