„Ki tudná a begyepesedett és konok emberi lénynek átadni mások távoli örömét és bánatát; hogy megértse azokat a mértékkülönbségeket, megtapasztalja azokat a tévelygéseket, amelyeket maga soha nem élt át? Nem elég erős ehhez sem a propaganda, sem a kényszer, sem a tudományos bizonyíték. (...) A művészet képes kapcsolatot teremteni ember és ember között, és meghosszabbítva a rövidre szabott földi lét idejét, teljes egészében átadni, a maga valóságában életre kelteni és sajáttá tenni mások hosszú élettapasztalatának súlyát, szenvedéseit, színét és ízét" - írja Alekszandr Szolzsenyicin az irodalmi Nobel-díj átvételére írt előadásában, 1970-ben. Amelyet azonban nem olvashatott fel személyesen, hiszen nem utazott el Stockholmba az átadó ünnepségre, mert attól félt, hogy utána nem térhet vissza hazájába. Szolzsenyicin előadásában, ahogyan a fenti idézetből is kicseng, a művészet feladatát a különböző nyelvű, kultúrájú népek közötti közvetítőként, az egymásról való tudás lehetőségeként határozza meg. Ezért is állítja gondolatmenetének középpontjába, és értelmezi a maga számára Dosztojevszkij „a szépség menti meg a világot" kijelentését, hiszen az elszigetelődést, a széthullást a szépség, a művészet hidalhatja át. Az irodalom egy nemzet élő emlékezete, a világirodalom pedig azon szellemi közösség alapja, amely közösségben különbségek, másságok kerülnek egymás mellé, mintegy kommunikálhatnak egymással. Így válhat az elvont világszemlélet a világ szemléletévé, a különböző világok látásává. Szolzsenyicin történelmi, politikai kontextusát is figyelembe véve érthetjük meg csak a fentiek kétségbeesett igazságát. Hiszen a szovjet rendszer idejében a bezár(ul)tság egyszerre érvényesült szellemi és fizikai szinten. Míg a szovjet ideologikus irodalomnak az eszmék tolmácsolása, addig az olyan irodalomnak, mint amilyet Szolzsenyicin is írt, pontosan az előbbi eszméknek, ideológiáknak a megingatása volt a feladata. Irodalom és ideológia ilyen szoros egybefonódása adhat okot a Szolzsenyicin-életmű hullámzó megítélésére.
Itt azonban Szolzsenyicin műveinek közvetítő szerepét kell kiemelnünk, hiszen aki olvasta az Iván Gyenyiszovics egy napját (1952, megjelent 1962) vagy a Gulag szigetvilágot (1963-1968), olyan világot ismerhetett meg, amelyet szerencsés esetben nem tapasztalt, olyan börtön- és lágervilágot, amelynek a megírásával Szolzsenyicin pontosan a megszüntetésére tett kísérletet. Ezért nem jelenhetett meg hazájában közvetlenül megírását követően a Gulag szigetvilág, csak 1989-ben, viszont Párizsban orosz nyelven már 1973-ban kiadták. A Gulag szétszórt szigetei az elszigetelődés, bezártság helyei, amelyeket Szolzsenyicin hitelességre törekvő ábrázolásmódja szigetvilággá igyekszik összefogni, lágertársainak visszaemlékezéseit is krónikásként történelmi-irodalmi élő emlékezetté összegezni, és a fenti bevezető idézet szellemében közvetíteni más világok számára.