Albert Györgyi: Miért pont én?

A depresszió szorításában 

Tizenkét éve diagnosztizálták a depressziómat. Akkor azt hittem, ez annyit jelent, őrült vagyok, elmebeteg, bolond. A kilencvenes évek elején még jóval kevesebbet lehetett tudni erről a betegségről, mint ma. Könyvemet azért írtam, hogy segítsek a sorstársaimnak: ha elolvassák, reményeim szerint sokkal rövidebb ideig tartó és kevésbé éles fájdalmat éreznek majd, amikor meghallják a lesújtó ítéletet: depresszió. Mint talán sokan emlékeznek rá, pályámat a nyolcvanas évek végén rádiós újságíróként kezdtem, később a képernyőn is felbukkantam. Egy ideje kulturális rendezvények, filmek sajtófőnöki teendőit végzem, általam tehetségesnek tartott művészeket népszerűsítek az írott sajtóban. 2000-ben elnyertem a Cosmopolitan női magazin nagydíját. „Te vagy a legjobb” voltam, újságírói kategóriában. Akkor azt írtam: „Szenvedélyem a klasszikus újságírás. Örömmel tölt el, ha sok-sok sztár után egy-egy fiatal, pályakezdő színészt-színésznőt én fedezek fel, és az én szememen keresztül ismertethetem meg őket a színházba járókkal, a magyar film szerelmeseivel. Hiszek abban, hogy a szuverén, autonóm ember jutalmánál, a szabadságnál nincs nagyobb jutalom.” Ez öt éve volt. Ma sem gondolom másként. Én ebben hiszek. Csak ebben.