A magyar nép életében az állattenyésztés mindig jelentős szerepet töltött be. Súlya a történelmi változásokkal és az európai gazdasági fejlődéssel összhangban nőtt vagy csökkent. A Kárpát-medencébe érkező honfoglalók még nagyjából a sztyeppi pásztorkodási hagyományokat követő módszerekkel tartották megszámlálhatatlan nyájaikat. Ez többek között azt jelentette; hogy nomád módra, az állatokat télen a védettebb folyóvölgyekbe hajtották, ahol legelni való füvet, avart is találtak.
Az állattartás szabta meg a családok életét. A férfiak legeltették a nyájakat, fegyverrel védték a tolvajoktól, támadóktól. Az asszonyok dolgozták fel az állati termékeket élelmiszerré, textilneművé. Annál vagyonosabbnak számított a család, minél több állattal rendelkezett, ezért az állattenyésztés elsődleges célja a nagyobb szaporulat elérése volt. A nomád pásztorok jól értettek a tenyészállatok kiválasztásához, a szaporításhoz és a kimustráláshoz. Az állati eredetű nyersanyagok, a hús, a bőr és a gyapjú, valamint a tej feldolgozásának páratlan mesterei voltak. Az életmódjuk alkalmazkodott a legeltetés, vagyis a téli-nyári legelőváltás ritmusához. Első királyainknak nem kis erőfeszítésébe került, hogy letelepült életmódra, sátraik elhagyására késztessék a nomád életformát kedvelő magyarokat.
A középkori sűrű falurendszer kialakulása megakadályozta ugyan a nomád állattartást, azonban az ország keleti sík vidékeire a XIII. században betelepített nomád népek - például a kunok - időlegesen felélesztették, újabb elemekkel gazdagították a korábbi állattartási módszereket, szokásokat. A pásztorkodásunkban fellelhető nomád hagyományok a magyar állattartás az eurázsiai sztyeppeken évezredek óta folytatott nomadizmushoz kapcsolják. A magyar pásztorok életmódjában, tudáskincsében, sőt a pásztorművészetben is a honfoglalás előtti nomád hagyaték képviseli a legősibb réteget.